Közeleg a pünkösd, és a szellem ilyenkor a legerősebb minden élőlényben.. Ezért érted meg a virágok suttogását és ezért látod meg, amit a kelyhükben rejtenek. Még az állatok is megérzik a világ ünnepnapjait.
És a Pünkösd különleges időszak, mert ilyenkor a Föld egy része „ismét átszellemiesül”. Az ember néha nem tudja, mit tesz. Az élet kemény és nehéz- mi történne, ha nem lennének csodák?
Damaszkusz, ahogy már hallottuk, szent hely, ahol sok minden megtörténhet.
Pünkösd is egy ilyen hely. Most közbevetheted, hogy a pünkösd nem hely, hanem időpont, húsvét után 49 nappal, időnként június 12-én, időnként május 8-án, tehát teljesen megbízhatatlan, hogyan is hordozhatna egy ilyen, állandóan ingadozó lény ilyen nagy dolgot a vállán?
Ezen kívül, hogyan lehet az idő egyben hely is?
Nos, az idő és a tér voltaképpen egy-egy tengely, amelyeket a tudatunk húz meg, valamint hogy a múlt és a jövő csak két különböző hely, két különböző helyszín azokban a színdarabokban, amelyek a lelked belsejében lejátszódnak.
A pünkösd sem más tehát, mint egy helyszín, a világ belsejének egy különleges helyszíne. És az idő tengelye, amely minden évben e hely felett lebeg, rendszeresen betekintést enged erre a helyszínre.
Hogy megérthesd ezt a gondolatot bővebben ki kell fejtenem. Amikor az ok-okozati összefüggések látószögéből tekintünk a világra, azt mondjuk, pünkösd olyan időpont, amikor azt ünnepeljük, hogy valamikor régen, a múltban valami történt, mégpedig az úgynevezett „pünkösdi csoda”
Mi volt ez a csoda? Az emberek egyszerre beszélni tudták és megértették azokat a nyelveket, amelyeket addig nem ismertek. A szentlélek pünkösdi csodája tehát nyelvi csoda. Így pünkösd olyan hellyé válik, ahol a szellem / vagy a természet/ fellebbenti a fátylat olyan dolgokról, amelyek máskor az „általunk meg nem érthető dolgok” tartományában maradtak.
Ezen a helyen betekinthetünk „a másik nyelvébe”. Akár más népekébe, akár a természet nyelvébe és minden nyelvben felismerjük az egyetlen Isten dicséretét.
És ma nem azért ünnepeljük a pünkösdöt, mert annak idején megtörtént a csoda, hanem azért mert minden évben pünkösd napján beléphetünk ugyanarra a „régi helyre”. Mert ez a régi hely minden egyes évben megtalálható.
Ugyanez igaz a húsvétra, a karácsonyra és a születésnapodra is.
A legtöbb mai ünnepnapnak vannak előzményei, vagy más szóval események láncolatát képezi. A természet szelleme beszél. Ez a hely jó alkalom arra, hogy elgondolkodjunk azon, vajon mit suttoghat ma nekünk a természet egy olyan napon, mint a pünkösd.
Hallgassunk bele a mai természetbe.
Már tudod, hogy meghal az erdő, a tó, és az állatok is elpusztulnak. Már tudod, hogy már csak egy perc múlva tizenkét óra. És itt a tizenkét óra nem delet jelent, hanem éjfélt, az éjszaka legsötétebb pillanatát, a szellemek óráját.
Tudod, hogy sok ember a természet megmentésén dolgozik. Van ok /sőt, több is/ és vannak vétkesek.
A természet áldozat, ő lesz a vesztes. Így hangzanak a megszokott jelmondatok.
De most nézzük más szemmel.
Gondolatban térjünk vissza az elmúlt időkbe. Korábban a természet odaadta azt, amit adni tudott, az ember pedig elfogadta. Az almafa egy alma formájába öntötte az alma ideáját, és az ember ezt az almát a természet ajándékaként fogadta el. És köszönetet is mondott a természetnek olyan formában, hogy bizonyos napokon /vagy helyeken/ áldozatot mutatott be a természetnek: hálaünnepet ült az aratásért. Úgy emlékezet meg a természetről, mint barátról, aki valami jót tett vele. Az ember. A pünkösdhöz hasonló napokon- látta, hogy milyen teremtő erők működnek a természet hátterében. És így a Teremtőnek is köszönetet mondott ezért az ajándékért
Az aratási ünnepek nagyon mély vallási ünnepek.
A teremtő adott, és a teremtményei ezt elfogadták. A növények és az állatok a testüket áldozták fel, és az ember hálásan elfogadta ezt a testet.
Egy napon az ember úgy döntött, hogy beleavatkozhat a teremtésnek ebbe a játékába. A rendelkezésre álló testek /alma, sertés, paradicsom/ mennyiségéből kiindulva az ember átfogalmazta a teremtés folyamatát, és beavatkozott. Azt mondta magában, hogy fel kell fedeznie, milyen körülmények között lehet sokasítani a természetben élő teremtményeket. Ha ezt felfedezhetné, akkor saját mag is kialakíthatná ezeket a feltételeket, és kétszer olyan bőségesen arathatna, mint azelőtt. Tehát elkezdett beavatkozni.
A cél / a népesség szaporítása/ szentesíti az eszközt, mondhatta magában, amíg szükségét érezte, hogy igazolja magát Isten előtt.
De a természet nem sokszorozható meg tetszőlegesen /ugyanakkora térben/, a megkettőzéshez kétszer olyan nagy területre van szükség. Ez azonban nem állt az emberek érdekében /és lehetőségük sem volt rá/. Számtalan okból, kétszer annyit akartak ugyanakkora helyen: kétszer annyi termést, feleannyi munkával. De ez csak akkor lehetséges, ha más erőket hívunk segítségül, amelyeknek valójában semmi közük ehhez a területhez..
Így az ember szövetséget kötött a kémiával és a technikával. Számítógépes vezérlésű fejőgépek és repülőgépről szétszórt kemikáliák a folyamat vadhajtásaik, de ez még messze nem jelenti az ilyen irányú fejlődés végét.
Ez azonban csak a felszín, a valódi jelenségek egy szinttel mélyebben rejtőznek.
Maradjunk a kémia területén, és próbáljunk meg szembenézni vele. Mi történik itt valójában? A kémia, amely az alkímiából alakult ki, és a most a régi, titokzatos tudás törvényes gyermeke, teljes mértékben mágikus tudomány. Ma is, akárcsak régen. De napjainkban ezt már senki sem tudja, és senki sem akar tudni róla. Feledésbe merült. Az egykori mágus, aki megidézte a mélység erőit, ma egyetemet végzett kémikus egy nagy kémiai konszernnél. Ám még ma is ugyanazt a tevékenységet végzi. A mélyből a felszínre hozza az erőket /gondolj a petrokémia, az olajipar területére/. Szó szerint ugyanazokról az erőkről van szó, mint annak idején: a föld sötétjének az erőiről. Ám nem szabad elfelejtkeznünk két fontos különbségről. Az első, hogy a szellemi lények, amelyeket megidéz, megváltoztatták az alakjukat. Annak idején ezek a lények felismerhető formában jelentek meg, napjainkban azonban- a felvilágosodás értelmében- hozzáigazították az alakjukat az általános gondolkodásmódhoz, és már nem „sötét lényekként” jelennek meg, hanem anyagi formát öltenek. Kőolaj, érc, nehézfémek stb. Az alakjukat megváltoztatták ugyan, ám a lényük ugyanaz maradt. /nem szabad elfelejtenünk, hogy minden fegyver anyagához, amelyet ma gyártanak, a föld mélyéből hozzák a felszínre az ércet. E terület felett pedig Plútó uralkodik, az alvilág ura, aki az anyagait- plutónium- a leghatalmasabb romboló fegyverek előállításához is rendelkezésre bocsátja. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a mai világ teljes mértékben függ a mélység anyagaitól- a kőolajtól- akárcsak a kábítószeres a drogtól. És a szakértők arra számítanak, hogy a következő háború is az olaj miatt fog kitörni.
A második különbség: minden alkimista tudta, hogy a mélység erőit csakis egy szerződés segítségével állíthatja a szolgálatába. Szerződést kellett kötnie a mélység démonaival. Csak akkor kapta meg, amire vágyott, ha kész volt megfizetni az árát. A sikerért cserébe át kellett adnia a lelke egy részét. Ma egyetlen kémikus sem tud erről, pedig ma sincs másképp: neki is el kell adnia a lelkét.
Valami azonban döntő jelentőségű valamennyiünk számára. Amikor a sötét erők beavatkoznak a természetbe, ez a természetre nézve is következményekkel jár, mert ez a szerződés a természetet is köti. Így a természet is átadja a lelke egy részét a mélység erőinek, és neki is elkel adnia a lelkét a szerződés teljesítése érdekében.
Napjainkban ezen a ponton állunk, legalábbis, ami az uralmunk alá vont természet legnagyobb részét illeti. A terményeink /a paradicsom, a burgonya, az alma, a virágok stb./ csodálatosan széppé váltak.
De régen észrevetted, hogy a paradicsomnak már egyáltalán nincs íze, a burgonya már alig érdemli meg ezt a nevet, és a virágok is elveszítették illatuk legnagyobb részét. /ez természetesen az emberek által megművelt és iparosított részére igaz/.
A virágok ma is nagyon szépen néznek ki, de a lelküket elveszítették.
Ez érvényes sok állatra is, amely az ember keze közé került. Az ember a természetben megtalálta a „segítséget”. Azért lettek teremtve, hogy segítsenek neki: Isten teremtményei, akiket az embernek kellett elneveznie. Az ember beavatkozott, és nem fogadta el olyannak az állatokat, amilyenek voltak. Nem farkast akart, hanem juhászkutyát vagy uszkárt, végül pedig törpepincsit, és ezek az állatok ugyanúgy eladták neki a lelküket, amint ahogy a paradicsom is eladta a lelkét az embernek. Most aztán ott állunk az uszkárral és a gyönyörű paradicsommal, miközben az állat és a növényvilágnak az a része, amelyre nincs szükségünk ebben a játékban, elpusztul. Kihal a fenyő, amely nem terem gyümölcsöt, és a béka is, amelyet még soha senki sem akart nemesíteni. Nekik még van lelkük! Bár ez a lélek a jelenleg uralkodó feltételek között alig tud már létezni. Nem tud létezni az alvilág hulladéka között /amely mindenhol megtalálható/, és az uralkodó gondolkodásmód sem jelenthet táptalajt a számára.
A lélekkel rendelkező természet így fokozatosan törvények kívülivé válik. Annak a jelképévé, amit egykor a „szabadság” jelentett.
Ennek a megmerevedési és rombolási folyamatnak a legproblémásabb pontja végső soron maga az ember. Az ember, aki nem fogadja el a természetet olyannak amilyen, és saját teremtő dühe által vezérelve „ki akarja javítani” a természetet: az ember, aki éppen olyan kevéssé fogadja el a ráncokat a paradicsomon, mint a saját arcán, és aki nem akarja meghagyni a farkas vadságát, hanem uszkárrá szeretné változtatni.
Mindenki, akinek elegendő bátorsága van rá, tovább gondolhatja ezeket a gondolatokat, de akár el is felejtheti. Csak illusztrálni szerettem volna, hogy mit tud nekünk elmondani ma a pünkösd, ha az ember valóban szeretné meghallani a természet belsejében felcsendülő hangokat.
A lehetséges kiútnak az a lényege, hogy minden ember visszaszolgáltatja a növények és az állatok lelkét, miközben felteszi magának a kérdést: Milyen módon vagyok én is a részese annak, hogy olyanná kellett válnod, amilyen most vagy? Meg kell néznem, hogy milyen módon tükrözi vissza a paradicsom lélektelensége a saját lélektelenségemet, és hol van az a pont, ahol / a szépség, az elismerés, a siker, a népszerűség, a híresség stb./ miatt én is eladtam a lelkemet. Ennek a gondolatmenetnek talán nem lesz örömteli a végeredménye, és esetleg szomorúsággal tölt el az „alku”. De az már jó jel. Amíg azonban azt mondod: „Én nem”, addig még egészen az út elején állsz.
És a lélekkufárok meg akarják ölni a békát, aki arra a szemtelenségre vetemedett, hogy még nem adta el nekik a lelkét. És most meg kell ölni, mert veszélyt jelent a lelketlenekre. Rajta keresztül ugyanis felismerheted, hogy mit veszítettél el. Ugyanez a helyzet a természetnek azzal a részével, amelyre nincs szükségünk: fenyegetést jelent. „Az erdő meghal!” kiáltanak el a természetvédelmi folyóiratok, és remélem, hogy az újság fényes lapjainak a kinyomtatásához nem kellet újabb erdőket kiirtani. Jó, hogy végre meghal, mondja egy hang a lelkünk legmélyén. És közben nem vesszük észre, hogy nem az erdő hal meg, hiszen az erdő mindössze egy jelkép. Minden fa, amely valahol áll, egy embert jelképez, aki szintén áll valahol. És minden fa, amely elpusztul, egy embert jelképez, akinek éppen most hal meg a lelke. És ebben az értelemben a lelkünk belső világában valóban egy perc múlva tizenkettő. Alig maradt már valami- és az óramutató előre ugrik. Ez az, amit ma el tud mondani a pünkösd.
Csörnyei Ida természetgyógyász, családfelállító terapeuta
És a Pünkösd különleges időszak, mert ilyenkor a Föld egy része „ismét átszellemiesül”. Az ember néha nem tudja, mit tesz. Az élet kemény és nehéz- mi történne, ha nem lennének csodák?
Damaszkusz, ahogy már hallottuk, szent hely, ahol sok minden megtörténhet.
Pünkösd is egy ilyen hely. Most közbevetheted, hogy a pünkösd nem hely, hanem időpont, húsvét után 49 nappal, időnként június 12-én, időnként május 8-án, tehát teljesen megbízhatatlan, hogyan is hordozhatna egy ilyen, állandóan ingadozó lény ilyen nagy dolgot a vállán?
Ezen kívül, hogyan lehet az idő egyben hely is?
Nos, az idő és a tér voltaképpen egy-egy tengely, amelyeket a tudatunk húz meg, valamint hogy a múlt és a jövő csak két különböző hely, két különböző helyszín azokban a színdarabokban, amelyek a lelked belsejében lejátszódnak.
A pünkösd sem más tehát, mint egy helyszín, a világ belsejének egy különleges helyszíne. És az idő tengelye, amely minden évben e hely felett lebeg, rendszeresen betekintést enged erre a helyszínre.
Hogy megérthesd ezt a gondolatot bővebben ki kell fejtenem. Amikor az ok-okozati összefüggések látószögéből tekintünk a világra, azt mondjuk, pünkösd olyan időpont, amikor azt ünnepeljük, hogy valamikor régen, a múltban valami történt, mégpedig az úgynevezett „pünkösdi csoda”
Mi volt ez a csoda? Az emberek egyszerre beszélni tudták és megértették azokat a nyelveket, amelyeket addig nem ismertek. A szentlélek pünkösdi csodája tehát nyelvi csoda. Így pünkösd olyan hellyé válik, ahol a szellem / vagy a természet/ fellebbenti a fátylat olyan dolgokról, amelyek máskor az „általunk meg nem érthető dolgok” tartományában maradtak.
Ezen a helyen betekinthetünk „a másik nyelvébe”. Akár más népekébe, akár a természet nyelvébe és minden nyelvben felismerjük az egyetlen Isten dicséretét.
És ma nem azért ünnepeljük a pünkösdöt, mert annak idején megtörtént a csoda, hanem azért mert minden évben pünkösd napján beléphetünk ugyanarra a „régi helyre”. Mert ez a régi hely minden egyes évben megtalálható.
Ugyanez igaz a húsvétra, a karácsonyra és a születésnapodra is.
A legtöbb mai ünnepnapnak vannak előzményei, vagy más szóval események láncolatát képezi. A természet szelleme beszél. Ez a hely jó alkalom arra, hogy elgondolkodjunk azon, vajon mit suttoghat ma nekünk a természet egy olyan napon, mint a pünkösd.
Hallgassunk bele a mai természetbe.
Már tudod, hogy meghal az erdő, a tó, és az állatok is elpusztulnak. Már tudod, hogy már csak egy perc múlva tizenkét óra. És itt a tizenkét óra nem delet jelent, hanem éjfélt, az éjszaka legsötétebb pillanatát, a szellemek óráját.
Tudod, hogy sok ember a természet megmentésén dolgozik. Van ok /sőt, több is/ és vannak vétkesek.
A természet áldozat, ő lesz a vesztes. Így hangzanak a megszokott jelmondatok.
De most nézzük más szemmel.
Gondolatban térjünk vissza az elmúlt időkbe. Korábban a természet odaadta azt, amit adni tudott, az ember pedig elfogadta. Az almafa egy alma formájába öntötte az alma ideáját, és az ember ezt az almát a természet ajándékaként fogadta el. És köszönetet is mondott a természetnek olyan formában, hogy bizonyos napokon /vagy helyeken/ áldozatot mutatott be a természetnek: hálaünnepet ült az aratásért. Úgy emlékezet meg a természetről, mint barátról, aki valami jót tett vele. Az ember. A pünkösdhöz hasonló napokon- látta, hogy milyen teremtő erők működnek a természet hátterében. És így a Teremtőnek is köszönetet mondott ezért az ajándékért
Az aratási ünnepek nagyon mély vallási ünnepek.
A teremtő adott, és a teremtményei ezt elfogadták. A növények és az állatok a testüket áldozták fel, és az ember hálásan elfogadta ezt a testet.
Egy napon az ember úgy döntött, hogy beleavatkozhat a teremtésnek ebbe a játékába. A rendelkezésre álló testek /alma, sertés, paradicsom/ mennyiségéből kiindulva az ember átfogalmazta a teremtés folyamatát, és beavatkozott. Azt mondta magában, hogy fel kell fedeznie, milyen körülmények között lehet sokasítani a természetben élő teremtményeket. Ha ezt felfedezhetné, akkor saját mag is kialakíthatná ezeket a feltételeket, és kétszer olyan bőségesen arathatna, mint azelőtt. Tehát elkezdett beavatkozni.
A cél / a népesség szaporítása/ szentesíti az eszközt, mondhatta magában, amíg szükségét érezte, hogy igazolja magát Isten előtt.
De a természet nem sokszorozható meg tetszőlegesen /ugyanakkora térben/, a megkettőzéshez kétszer olyan nagy területre van szükség. Ez azonban nem állt az emberek érdekében /és lehetőségük sem volt rá/. Számtalan okból, kétszer annyit akartak ugyanakkora helyen: kétszer annyi termést, feleannyi munkával. De ez csak akkor lehetséges, ha más erőket hívunk segítségül, amelyeknek valójában semmi közük ehhez a területhez..
Így az ember szövetséget kötött a kémiával és a technikával. Számítógépes vezérlésű fejőgépek és repülőgépről szétszórt kemikáliák a folyamat vadhajtásaik, de ez még messze nem jelenti az ilyen irányú fejlődés végét.
Ez azonban csak a felszín, a valódi jelenségek egy szinttel mélyebben rejtőznek.
Maradjunk a kémia területén, és próbáljunk meg szembenézni vele. Mi történik itt valójában? A kémia, amely az alkímiából alakult ki, és a most a régi, titokzatos tudás törvényes gyermeke, teljes mértékben mágikus tudomány. Ma is, akárcsak régen. De napjainkban ezt már senki sem tudja, és senki sem akar tudni róla. Feledésbe merült. Az egykori mágus, aki megidézte a mélység erőit, ma egyetemet végzett kémikus egy nagy kémiai konszernnél. Ám még ma is ugyanazt a tevékenységet végzi. A mélyből a felszínre hozza az erőket /gondolj a petrokémia, az olajipar területére/. Szó szerint ugyanazokról az erőkről van szó, mint annak idején: a föld sötétjének az erőiről. Ám nem szabad elfelejtkeznünk két fontos különbségről. Az első, hogy a szellemi lények, amelyeket megidéz, megváltoztatták az alakjukat. Annak idején ezek a lények felismerhető formában jelentek meg, napjainkban azonban- a felvilágosodás értelmében- hozzáigazították az alakjukat az általános gondolkodásmódhoz, és már nem „sötét lényekként” jelennek meg, hanem anyagi formát öltenek. Kőolaj, érc, nehézfémek stb. Az alakjukat megváltoztatták ugyan, ám a lényük ugyanaz maradt. /nem szabad elfelejtenünk, hogy minden fegyver anyagához, amelyet ma gyártanak, a föld mélyéből hozzák a felszínre az ércet. E terület felett pedig Plútó uralkodik, az alvilág ura, aki az anyagait- plutónium- a leghatalmasabb romboló fegyverek előállításához is rendelkezésre bocsátja. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a mai világ teljes mértékben függ a mélység anyagaitól- a kőolajtól- akárcsak a kábítószeres a drogtól. És a szakértők arra számítanak, hogy a következő háború is az olaj miatt fog kitörni.
A második különbség: minden alkimista tudta, hogy a mélység erőit csakis egy szerződés segítségével állíthatja a szolgálatába. Szerződést kellett kötnie a mélység démonaival. Csak akkor kapta meg, amire vágyott, ha kész volt megfizetni az árát. A sikerért cserébe át kellett adnia a lelke egy részét. Ma egyetlen kémikus sem tud erről, pedig ma sincs másképp: neki is el kell adnia a lelkét.
Valami azonban döntő jelentőségű valamennyiünk számára. Amikor a sötét erők beavatkoznak a természetbe, ez a természetre nézve is következményekkel jár, mert ez a szerződés a természetet is köti. Így a természet is átadja a lelke egy részét a mélység erőinek, és neki is elkel adnia a lelkét a szerződés teljesítése érdekében.
Napjainkban ezen a ponton állunk, legalábbis, ami az uralmunk alá vont természet legnagyobb részét illeti. A terményeink /a paradicsom, a burgonya, az alma, a virágok stb./ csodálatosan széppé váltak.
De régen észrevetted, hogy a paradicsomnak már egyáltalán nincs íze, a burgonya már alig érdemli meg ezt a nevet, és a virágok is elveszítették illatuk legnagyobb részét. /ez természetesen az emberek által megművelt és iparosított részére igaz/.
A virágok ma is nagyon szépen néznek ki, de a lelküket elveszítették.
Ez érvényes sok állatra is, amely az ember keze közé került. Az ember a természetben megtalálta a „segítséget”. Azért lettek teremtve, hogy segítsenek neki: Isten teremtményei, akiket az embernek kellett elneveznie. Az ember beavatkozott, és nem fogadta el olyannak az állatokat, amilyenek voltak. Nem farkast akart, hanem juhászkutyát vagy uszkárt, végül pedig törpepincsit, és ezek az állatok ugyanúgy eladták neki a lelküket, amint ahogy a paradicsom is eladta a lelkét az embernek. Most aztán ott állunk az uszkárral és a gyönyörű paradicsommal, miközben az állat és a növényvilágnak az a része, amelyre nincs szükségünk ebben a játékban, elpusztul. Kihal a fenyő, amely nem terem gyümölcsöt, és a béka is, amelyet még soha senki sem akart nemesíteni. Nekik még van lelkük! Bár ez a lélek a jelenleg uralkodó feltételek között alig tud már létezni. Nem tud létezni az alvilág hulladéka között /amely mindenhol megtalálható/, és az uralkodó gondolkodásmód sem jelenthet táptalajt a számára.
A lélekkel rendelkező természet így fokozatosan törvények kívülivé válik. Annak a jelképévé, amit egykor a „szabadság” jelentett.
Ennek a megmerevedési és rombolási folyamatnak a legproblémásabb pontja végső soron maga az ember. Az ember, aki nem fogadja el a természetet olyannak amilyen, és saját teremtő dühe által vezérelve „ki akarja javítani” a természetet: az ember, aki éppen olyan kevéssé fogadja el a ráncokat a paradicsomon, mint a saját arcán, és aki nem akarja meghagyni a farkas vadságát, hanem uszkárrá szeretné változtatni.
Mindenki, akinek elegendő bátorsága van rá, tovább gondolhatja ezeket a gondolatokat, de akár el is felejtheti. Csak illusztrálni szerettem volna, hogy mit tud nekünk elmondani ma a pünkösd, ha az ember valóban szeretné meghallani a természet belsejében felcsendülő hangokat.
A lehetséges kiútnak az a lényege, hogy minden ember visszaszolgáltatja a növények és az állatok lelkét, miközben felteszi magának a kérdést: Milyen módon vagyok én is a részese annak, hogy olyanná kellett válnod, amilyen most vagy? Meg kell néznem, hogy milyen módon tükrözi vissza a paradicsom lélektelensége a saját lélektelenségemet, és hol van az a pont, ahol / a szépség, az elismerés, a siker, a népszerűség, a híresség stb./ miatt én is eladtam a lelkemet. Ennek a gondolatmenetnek talán nem lesz örömteli a végeredménye, és esetleg szomorúsággal tölt el az „alku”. De az már jó jel. Amíg azonban azt mondod: „Én nem”, addig még egészen az út elején állsz.
És a lélekkufárok meg akarják ölni a békát, aki arra a szemtelenségre vetemedett, hogy még nem adta el nekik a lelkét. És most meg kell ölni, mert veszélyt jelent a lelketlenekre. Rajta keresztül ugyanis felismerheted, hogy mit veszítettél el. Ugyanez a helyzet a természetnek azzal a részével, amelyre nincs szükségünk: fenyegetést jelent. „Az erdő meghal!” kiáltanak el a természetvédelmi folyóiratok, és remélem, hogy az újság fényes lapjainak a kinyomtatásához nem kellet újabb erdőket kiirtani. Jó, hogy végre meghal, mondja egy hang a lelkünk legmélyén. És közben nem vesszük észre, hogy nem az erdő hal meg, hiszen az erdő mindössze egy jelkép. Minden fa, amely valahol áll, egy embert jelképez, aki szintén áll valahol. És minden fa, amely elpusztul, egy embert jelképez, akinek éppen most hal meg a lelke. És ebben az értelemben a lelkünk belső világában valóban egy perc múlva tizenkettő. Alig maradt már valami- és az óramutató előre ugrik. Ez az, amit ma el tud mondani a pünkösd.
Csörnyei Ida természetgyógyász, családfelállító terapeuta