Az Ithaka Főiskola (New York) pszichológia professzor asszonya, Mary Turner DePalma és két munkatársa által frissen elvégzett vizsgálat eredményei szerint azok a cukorbetegek, akik felelősnek érzik magukat a betegség kialakulásáért, önmagukat vádolják, amiért rossz életmódot folytatnak és sokkal kisebb valószínűséggel követik figyelemmel a glükózszintjüket vércukormérő műszer segítségével, injekciózzák magukat megfelelően és hoznak olyan életmódváltással kapcsolatos döntéseket, amelyek javíthatnának az állapotukon. (A nemzetközi diabétesz világnap november 14-én van, míg az USA-ban a teljes november a diabétesz hónapja.)
„Rengeteg kutatás foglalkozik a diabétesz biológiai intervenciós célpontjaival, de csak nagyon kevés vizsgálja a betegség menedzseléséhez kapcsolódó pszichológiai faktorokat. A mi vizsgálatunk a cukorbetegség megindulásával kapcsolatos felelősség megítélése és a rákövetkező egészségügyi viselkedés közötti kapcsolatot kutatta. Vizsgálatunk elején azt feltételeztük, hogy a betegek diabéteszük megindulása miatt érzett fokozott haragja fokozott önvádlással és negatív szociális támogatással társul és amikor csökkent pozitív szociális támogatással párosul, akkor a betegek kétségkívül gyengébb betegség menedzselésről fognak beszámolni.” – mondja a professzor asszony.
A professzor asszony és két munkatársa – Julia Rollison senior elemző és Matthew Camporese klinikai pszichológia doktorandusz – azzal kezdte a kutatását, hogy az orvosi és a fitnesz központokban meghívó levelezőlapokat helyezett el, melyeken olyan 18 éven felüli személyeket kerestek egy internetes felméréshez, akiket 1-es vagy 2-es típusú cukorbetegséggel diagnosztizáltak. A felmérésben végül 46 ember vett részt (18 férfi és 27 nő, plusz egy személy, aki nem jelölte meg a nemét, életkoruk 18 és 92 év között volt), akik a betegségük megindulásával összefüggő felelősség észleléssel, haragos személyiségvonással (szorongás, nyugtalanság, amely nem ideiglenes, hanem krónikus), önvádlással, pozitív és negatív társadalmi támogatással és a betegség menedzselésével kapcsolatos kérdésekre adtak választ.
„A felelősség 'percepciója' (észlelése) megjelölést nagyon is megfontoltan használtuk, ugyanis egy személy ítéletének a pontossága nem volt kérdés. Ehelyett inkább elsődlegesen az egyéni észlelésekkel foglalkoztunk, amelyek lehetnek valósak, hibásak vagy helytelenek, de mindazonáltal a következményeik mégis valóságosak.” – magyarázza a professzor asszony.
A felelősség észlelését a következő kérdéssel mérték: „Mennyire érzi (észleli) magát felelősnek a cukorbetegsége megindulásáért?” – majd megkérték a résztvevőket, hogy egy 0-10-ig terjedő skála segítségével válaszoljanak (0=egyáltalán nem felelős, 10=teljes mértékben felelős).
Az önvádlást a következő kérdéssel mérték: „Hogyan reagál általában, amikor a cukorbetegséghez köthető stressz-teljes eseményt tapasztal?” – és a választ egy 1-4-ig terjedő skálán kellett bejelölni (1=rendszerint egyáltalán nem reagálok, 4=Rendszerint erőteljesen reagálok).
A haragot egy speciálisan tervezett amerikai skála alskálájának a segítségével mérték. A szociális támogatást szintén egy speciális, ún. Diabétesz Családi Viselkedést Ellenőrző Lista segítségével mérték.
Az adatokat az ún. „strukturális egyenletek modellezése (SEM)” statisztikai technika felhasználásával elemezték, melyet az okbeli modellek tesztelésére szoktak használni.
„Mivel a betegség megindulásáért érzett felelősség észlelése fokozott, így a személyiségvonás részét képező harag is. A személyiségvonás részét képező harag fokozódása az önvádlás és a negatív társadalmi támogatás növekedésével társult, mindezek pedig a betegek által jelentett rosszabb betegség menedzseléssel.” – magyarázza a professzor asszony.
Az adatok azt mutatták, hogy nincs kapcsolat a személyiségvonás részét képező harag és a pozitív társadalmi támogatás között.
„A betegség megindulásáért érzett felelősség észlelése olyan egészségügyi viselkedéssel társult, amely jól illusztrálja ezen észlelés fontosságát a diabétesz specifikus kontextusában. Vizsgálatunk azt mutatta, hogy a cukorbeteg egyének körében a harag menedzselésének a javítását és a betegség elfogadásának a növelését célzó intervenciók olyan addicionális mechanizmusokkal is szolgálnak, amelyek képesek javítani a táplálkozási sémát és a testmozgás szintjét, továbbá rávenni a beteget a helyes (mérőműszeres) vércukorszint ellenőrzésekre.” – összegezte a professzor asszony.
Annak ellenére, hogy a kutatás a cukorbetegséggel társuló egészségügyi viselkedési módok „ön-jelentésére” (a betegek saját beszámolójára) korlátozódott, DePalma professzor asszony hozzátette, hogy ez a modell más betegségekre is kiterjeszthető, melyek esetében az életmódbeli kockázati faktorok szintén kiemelkedő szerepet játszanak. Továbbá, mivel a résztvevők a kaukázusi rasszhoz tartozó (fehér bőrű) férfiak és nők voltak, már folyik az a kiegészítő kutatás, amelynek révén meg tudják határozni, hogy a kulturális háttér hatással van-e a viselkedési módok és a betegség menedzselés közötti kapcsolat alakulására.
