Bár az antidepresszánsok igen kedvezően segítik a betegeket a komolyabb depressziós időszakokon való túljutásban, hosszú idő óta ismert, hogy egyes betegek, akik szedni kezdik az antidepresszánsokat, a kezelés kezdetén mellékhatásként hangulatromlást és fokozottabb öngyilkossági késztetést tapasztalnak.
Ezidáig nem létezett olyan klinikai teszt, amelynek segítségével ezeket a betegeket ki tudták volna szűrni, és csak hosszabb idő – sokszor hetek – elteltével képes a pszichiáter is átlátni, vajon a betegek állapota a kezdeti kezelési időszakban javult-e, vagy rosszabbodott.
A amerikai UCLA Egyetem (Kalifornia Egyetem, Los Angeles) kutatói egy olyan nem-invazív biomarkert fejlesztettek ki, amely korai jelzőrendszerként szolgálhat a depressziós betegek öngyilkossági tüneteinek felismerésében.
Az UCLA Pszichiátriai Osztályának kutató pszichológusa, Aimee Hunter és kollégái jelentése szerint egy kvantitatív elektroenkefalográf (angol rövidítése: QEEG) használatával, amely az agyi elektromos aktivitás nem-invazív mérőeszköze, képesek voltak arra, hogy azoknak a betegeknek a specifikus agyi területén, akikről gyanították, hogy öngyilkossági gondolataik vannak, az aktivitás éles csökkenését figyeljék meg – az antidepresszáns gyógyszerekkel való kezelés kezdetétől számított 48 órán belül.
Korábbi vizsgálatok már igazolták, hogy a depressziós betegek mintegy 8-14 %-ánál merül fel az öngyilkosság gondolatra, amikor az antidepresszánsok leggyakrabban használt típusát, a szelektív szerotonin újrafelvételt gátló (SSRI) hatóanyagot tartalmazó csoportba tartozó gyógyszereket szedték. Annak ellenére, hogy egyértelműen csak az SSRI csoportba tartozó antidepresszánsok esetében merültek fel ilyen vádak, az orvosok nem találtak a gyógyszerszedés és az öngyilkossági gondolatok megjelenése között szoros kapcsolatot.
Ez az első kutatás, amely a rosszabbodó öngyilkossági gondolatok és az agyi funkciók specifikus változásai között kapcsolatot talált, miközben a betegek SSRI antidepresszánst szedtek.
A kutatók a vizsgálat során 72 embert – akik major depresszív zavarban szenvedtek – kezeltek két antidepresszáns típussal, fluoxetinnel (SSRI) és venlafaxinnal (a duális szerotonerg-noradrenerg felvételgátló gyógyszercsportba tartozik), illetve placeboval. Minden egyes, a vizsgálatban résztvevő beteget klinikai szakemberek értékeltek, a Hamilton Depresszió Értékelő Skála segítségével, egy olyan standard eszközzel, amely a depressziós tünetek széles körének súlyosságát hivatott mérni. Abból a 37 főből, akik gyógyszert szedtek, 5 főnél (13.5 %) rosszabbodtak az öngyilkossági gondolatok.
Az összes résztvevőt megvizsgálták kvantitatív elektroenkefalográffal, amely az agy elektromos aktivitása alapján értékeli az agy funkciót. A 13.5 %-nyi résztvevőnél, akiknél rosszabbodtak az öngyilkossági tünetek, a kutatók a gyógyszerszedés megkezdését követő 48 órán belül az agyi tevékenység éles csökkenését észlelték. A csökkenés az agy középvonali és jobb-frontális szekciójában jelentkezett, azon a területen, amely az érzelmek kontrolljáért felelős.
A gyógyszert nem szedő maradék 35 főből 8 fő placebot szedett (22.9 %), és náluk szintén nőtt az öngyilkossági késztetés. Ennek ellenére a placebot szedőknél az első 48 órán belül nem jelentkezett az agyi aktivitás meredek zuhanása.
„Ez az első kutatás, amely igazolni tudja, hogy az antidepresszánsok szedését követően az agyi funkciókban változások történnek, mégpedig olyanok, amelyek az öngyilkossággal kapcsolatos rosszabbodó gondolatok kifejlődésével kapcsolhatóak össze.” - mondta Aimee Hunter pszichológus. „Nagyon fontos azt kihangsúlyoznunk, hogy a biomarkerekben megfigyelt változások nem jeleznek előre rosszabbodó öngyilkossági gondolatokat a placeboval kezelt csoportnál, így az eredmények azt sugallják, hogy a biomarker specifikusan csak gyógyszerezéshez köthető rosszabbodást fedezett fel.”
A kvantitatív elektroenkefalográf egy viszonylag költséges eszköz, és nem invazív (nem hatol be a testbe). A mérési eredményekhez a fejbőrre helyezett elektródák útján jutnak az orvosok. Éppen ezért ennek a biomarkernek a továbbfejlesztése potenciálisan elvezethet egy olyan eszközhöz, amely klinikai szakemberek által készítendő előrejelzésekhez használható majd, a kezelések korai stádiumában.
