Az idősebb embereknek komoly gondot okoz, hogy elfedjék érzéseiket, különösen, ha szívfájdító, vagy visszataszító jeleneteket látnak a mozifilmekben, vagy a tévécsatornák „reality show”-jaiban (valóságshow) – állapították meg amerikai pszichológusok.
Ugyanakkor a fiataloknál sokkal jobban érzékelik a stresszes helyzetek pozitív oldalait, és együttérzőbbek a kevésbé szerencsésekkel – állapította meg a híres Kalifornia Egyetem, Berkeley (angol rövidítése: UC Berkeley) kutatása.
A kutatócsoport, amelyet az UC Berkeley egyik pszichológusa, Robert Levenson vezet, azt követi nyomon, hogy érzelmi stratégiáink és válaszreakcióink hogyan változnak a korosodással párhuzamosan.
Megállapításaik, amelyekről az elmúlt év során számos szakfolyóiratban beszámoltak, azokat a feltevéseket támasztják alá, amelyek szerint az érzelmi intelligencia (mérésére az érzelmi quotiens alkalmas, angol rövidítése: EQ) és a kognitív képességek (észlelőképességek) a 60-as életéveikbe lépő embereknél élesednek, és ez mind a munkahelyeken, mind a személyes kapcsolatokban előnyt jelent a számukra.
Levenson szerint „úgy tűnik, hogy az idős otthonok (Late Life Centers) jelentősége a társas kapcsolatok, a gondozás és a mások törődésének érzése tekintetében növekvőben van. Az evolúció az öregedés során idegrendszerünket láthatóan oly módon finomította, hogy az az ilyesfajta interperszonális és részvételi tevékenységek számára optimális legyen.”
A kutatócsoport első tanulmányában azt vizsgálta, hogy 144 fő, a 20-as, a 40-es és a 60-az életéveikben járó, egészséges felnőttek hogyan reagáltak a semleges, a szomorú és a visszataszító filmjelenet láttán. Részben azt vizsgálták, hogy a résztvevők hogyan használják az olyan technikákat, amelyek „objektív értékelés”, „pozitív átértékelés” és „viselkedés elnyomás” néven ismertek. Ezen első tanulmány vezetője Michelle Shiota volt, aki jelenleg az „Arizona Állami Egyetem” pszichológia segédprofesszora. Eredményeikről a „Pszichológia és Korosodás” c. amerikai szakfolyóiratban számoltak be.
A kutatók a vizsgálat során monitorozták a résztvevők vérnyomását, szívritmusát, verejtékezését és lélegzési mintáit, miközben azok a „21 gramm” és „A bajnok” (utóbbi Franco Zeffirelli rendező kevésbé sikeres filmje volt) c. mozifilmek jeleneit nézték. A „21 gramm” c. filmben egy anyának meg kell tanulnia együtt élnie azzal, hogy a lánya autóbalesetben meghalt, míg Zeffirelli melodrámájában egy kisfiú végignézi azt, hogy mentora egy boxmérkőzés után meghal. E két filmen kívül a résztvevők néhány visszataszító jelenetet is megnéztek a „Félelemfaktor” c. televíziós valóságshowból.
Az objektív értékeléshez a résztvevőket arra kérték a pszichológusok, hogy tanúsítsanak egy objektív, érzelemmentes magatartást. A pozitív átértékeléshez arra kérték meg őket, hogy fókuszáljanak azoknak a történéseknek a pozitív aspektusaira, amelyeket láttak. A viselkedés elnyomás megfigyeléséhez a tanulmány résztvevői azt az instrukciót kapták, hogy ne mutassanak ki semmilyen érzelmet.
A vizsgálat során kiderült, hogy a 144 résztvevő közül az idősebb emberek „teljesítettek” a legjobban a negatív jelenetek pozitív módokon történő reinterpretálásában, a pozitív átértékelés alkalmazásakor, amely egy olyan megküzdési („coping”) mechanizmus, amely sokaknak nehezen megy az élettapasztalatok és a megtapasztalt leckék kapcsán.
Ezzel ellentétben a vizsgálat fiatal és középkorú résztvevői viszont az objektív értékelésben voltak jobbak, amikor ki kellett kapcsolniuk, illetve el kellett terelniük a figyelmüket a kellemetlen filmekről. Ez a megküzdési módszer ugyanis a prefrontális agykéreg „végrehajtó funkcióját” veszi igénybe, amely a memóriáért, a tervezésért és az impulzuskontrollért felelős mechanizmus, és amelynek aktivitása az életkor előrehaladtával csökken.
Mindhárom életkorcsoport jól teljesített a viselkedés elnyomásban, amikor a „szögre kellett akasztaniuk” érzelmi válaszaikat. „Egy korábbi tanulmány már bebizonyította, hogy a viselkedés elnyomás technika nem éppen a legegészségesebb módja az érzelmek kontrollálásának.” – fűzte hozzá Levenson.
A tanulmány végkövetkeztetése az volt, hogy: „az idősebb felnőttek talán jobban tették, hogy szociálisan érzékenyek maradtak és a pozitív átértékelés módszerét használták a stresszes kihívásokkal teli szituációkkal való megküzdésben, ahelyett, hogy leválasztódtak volna a szituációkról, amely egyébként olyan lehetőségeket kínál fel, amelyek segítik az életminőség javítását.”
Egy másik tanulmányban, amelyről a nyár folyamán számoltak be az amerikai „Szociális Kognitív és Affektív Idegtudomány” c. szakfolyóiratban, a kutatók hasonló módszereket alkalmaztak annak vizsgálatára, hogy a szomorúsággal kapcsolatos érzékenységünk hogyan változik az idősödéssel párhuzamosan.
Abba a tanulmányba 222 fő, a 20-as, a 40-es és a 60-as éveikben járó, egészséges felnőttet vontak be. A résztvevőkre fiziológiai szenzorokat helyeztek, majd meg kellett nézniük a fenti filmek ugyanazon jeleneteit, amelyeket a korábbi vizsgálat résztvevőinek kellett. Az idősebb korcsoport az érzelmileg változó jelenetekre adott reakcióiban sokkal nagyobb szomorúságot mutatott, mint a fiatalabb kortársaik.
„Idősebb korban az egyének gyakran követnek eltérő perspektívákat és célokat, amelyek leginkább a szoros interperszonális kapcsolatokra fókuszálnak. Ha így tesznek, akkor növekvő mértékben válnak a szomorúságra hajlamossá és érzékennyé, mivel a megosztott szomorú élettapasztalatok nagyobb fokú bizalmassághoz vezetnek interperszonális kapcsolatrendszerükben.” – magyarázta Benjamin Seider, aki szintén a UC Berkeley pszichológusa és egyben a publikáció vezető szerzője is.
„Szemben tehát a közhiedelemmel, Seider tanulmányában a szomorúságra való fokozott érzékenység nem jelenti egyben a depresszióra való hajlam nagyobb kockázatát, hanem tulajdonképpen a mentális egészség egyik jele.” – hangsúlyozza Levenson. „A szomorúság különösen jelentőségteljes és segítő érzelem lehet idősebb korban, mivel mindannyiunknak elkerülhetetlenül szembe kell néznünk és meg kell tanulnunk megküzdeni az életünk során elszenvedett veszteségekkel, valamint azzal az igénnyel, hogy másoknak vigaszt tudjunk nyújtani.”