A stroke elszenvedése után azok a betegek, akik egy terapeutával beszélgetnek reményeikről, félelmeikről és a jövőről, sokkal kevésbé depressziósak és hosszabb ideig élnek, mint azok, akiknél ez nem történik meg – állítják brit kutatók.
Tényszerűen, azoknak a betegeknek a 48 %-a, akik a stroke bekövetkeztét követő első hónapban részt vettek ezekben a motivációs interjúkban, egy évvel később nem volt depressziós, szemben a betegek azon 37.7 %-ával, akik nem vettek részt a beszélgetős terápiában. Továbbá, mindössze 6.5 %-a halt meg egy éven belül azoknak, akik részt vettek a beszélgetős terápiában, szemben a terápiában nem részesültek 12.8 %-os elhalálozási arányával, állapították meg a kutatók.
„A beszélgetés-alapú intervenció azon alapszik, hogy segítsünk az embereknek stroke-juk következményeit kiigazítani, így kisebb valószínűséggel lesznek depressziósak.” – magyarázza Caroline Watkins Ph.D., vezető kutató, a Lancashire-i Belvárosi Egyetem stroke és idősgondozási professzor asszonya. A kutatásról szóló beszámoló az amerikai Stroke c. szakfolyóiratban jelent meg.
A depresszió igen gyakori a betegek körében a stroke után, kb. a betegek 40-50 %-át érinti. Ezen betegek mintegy 20 %-a major (súlyos) depressziótól szenved. A depresszió, amely apátiához, szociális visszahúzódáshoz, sőt, öngyilkossághoz is vezethet, egyike a stroke utáni fizikális és mentális felépülés legnagyobb akadályainak, állítják a kutatók.
Watkins professzor asszony hisz abban, hogy módszerük egyedülálló: „A pszichológiai intervenciókról már bebizonyosodott, hogy hatékonyak, bár kétségtelen, hogy érzékeny kérdésnek tűnik. Ez az első eset, hogy egy beszélgetős terápia a stroke betegeknél hatékonynak bizonyult.”
A kutatók megjegyezték, a sikeresség egyik oka az, hogy a terápia rögtön a stroke-ot követő első hónapban megkezdődik, szemben a pszichológiai konzultációk más eseteivel. A tudósok ugyanis úgy spekuláltak, hogy későbbi intervenció esetén a depresszió már kialakul és megzavarhatja a felépülést. Watkins professzor asszony szerint a korai terápia segítheti a beteg embereket abban, hogy reális elvárásaik legyenek, és elkerüljék a stroke utáni élet számos gyötrelmét.
A tanulmányhoz a brit kutatók véletlenszerűen (randomizált vizsgálat) választották ki 411 fő, stroke-on átesett beteg felét, akik hetente négyszer 30-60 perces üléseken beszélgettek a terapeutával, míg a többiek nem vettek részt ilyen terápiában. Ezen kívül az összes beteg standard stroke gondozásban részesült.
Az ülések során a betegeket megkérte a terapeuta, hogy beszéljenek a jövőjükről, arról, hogy véleményük szerint milyen akadályokat kell majd legyőzniük ahhoz, hogy felépüljenek, és mennyire bíznak abban, hogy sikerül a problémákat legyőzni. Továbbá, a betegek támogatást kaptak arra nézve, hogy azokkal a problémákkal kapcsolatosan, amelyekkel várhatóan majd szembe kell nézniük, előhozakodjanak saját megoldási ötleteikkel. „Ügyeltünk arra, hogy a beszélgetés ne a pszichológiai hagyományokat kövesse.” – magyarázza Watkins professzor asszony.
A vizsgálatból kizárták azokat a betegeket, akiknek súlyos kommunikációs problémáik voltak a stroke következtében, mivel számukra igen nagy nehézséget jelentett volna a beszélgetés-alapú terápiában való részvétel. Egy év elteltével a beszélgetős terápiában részt vett betegeknek ki kellett tölteniük egy kérdőívet, hogy lássák az orvosok, mennyire jól boldogulnak.
A professzor asszony megjegyezte, hogy a kutatás mindössze egy kórházra korlátozódott és egy specifikus terápiára. Az, hogy ez a terápiás megközelítési módszer más kórházakban is hasznos lehet-e, vagy ott más típusú beszélgetős módszer lehet-e hasznos, az egyelőre még nem tisztázott. Azt is kihangsúlyozta – más kutatókkal egyetemben -, hogy annak ellenére, hogy a kontrollcsoportban (a beszélgetős terápiában nem részesültek csoportja) nagyobb számú beteg halt meg egy éven belül – ami a hangulat és a stroke-ot követő elhalálozás közötti kapcsolatra utal -, további kutatómunkára van szükség, hogy kiderítsék, mi okozta ezeket az elhalálozásokat.
Kissé intrikálóan, de fontos megjegyezni, hogy a terapeuták nem klinikai szakpszichológusok voltak, hanem két nővér és két pszichológus diplomával rendelkező személy. Őket egy klinikai szakpszichológus képezte ki és felügyelte, ez pedig azt sugallja, hogy ezt más egészségügyi ellátó intézet is megteheti, és alacsony költséggel jár.
A brit kutatók eredményeit kommentálva, Dr. Larry B. Goldstein, az amerikai Duke Stroke Központ (a Duke Egyetemi Orvostudományi Központ része) orvosprofesszora és igazgatója, az alábbiakat mondta: „Ez egy igen ígéretes kezdeti tanulmány. Azt azonban figyelembe kell venni, hogy egy kórházban, a betegek egy kiválasztott csoportjára korlátozódott a vizsgálat. Éppen ezért a kutatást meg kell ismételni, és a kutatási eredmények általánosíthatóságát vizsgálati helyek szélesebb körében lefolytatott tesztelések segítségével kell megalapozni.”
